Négy éve valami megmozdult, és megjelent valami, ami nem-mozdul.
Teljes paradox. Az egész élet.
Négy éve találkoztam először a zennel. Ami nyilván nem egy első találkozás volt.
Ismét egy mindfuck paradox. 🙂
Ekkor kezdtem el gyakorolni. És ekkor kezdődött a segítői hivatásom útja is.
Először az egész világom fordult fel, aztán ebből kezdett el irányba kerülni minden.
–
Emlékszem: nyár van, Művészetek Völgye, 50fok, lekésem a csiga buszt, az országúton sétálok…
Megkapom az e-mailt a Károli Gáspár Református Egyetemről, hogy felvettek a mentálhigiénés szakember szakra.
A következő pár percben találkozom egy gyerekkori szerelmemmel.
Pár nap múlva mutat egy videót Csong An Szunimmal. Leragadok a képernyő előtt. Karma – Dharma.. mi ez? Miért ennyire ismerős?!
Mintha egy villámcsapás nyitná meg a tudatomat; és hozná fel az emlékeket.
Először felfordul az egész világom, aztán ülök a vonaton a zen templom felé.
Érzem: végre elindulok hazafelé.
Eszembe jut a félmosolyú kislány, aki voltam. A kislány a fotón, aki egyszerre mosolyog, s egyszerre mélységes-mélységekkel és fájdalommal teli. Aki nekiindul a magánynak, az evészavarnak, a zavarnak, a bánatnak, a szégyennek, a bántalmazásnak (tettes=áldozat=megmentő), az útvesztésnek, a függőségnek, a káosznak….
De ma már tudja, hogy lesz egy pillanat, amikor majd ebből felébred. És aztán egyre tisztább lesz minden, egyre inkább irányba kerül, és egyre inkább segít másokon azokkal a körökkel, amiket bejárt.
–
Ezek a körök most is vannak, félreértés ne essék. De az irányvétel, a belső erő, és a tisztánlátás egyre nagyobb.
–
Leérek a templomba, szoknom kell. Szoknom kell, hogy többé nem a szokatlanban vagyok.
Ismét egy paradox.
Bamm.
Megismerem a tanítómat. Újratalálkozás.
Emlékezem.
Bamm.
Elvonulásokra kezdek el járni a templomba, ott megismerem a családállítás tanáromat, elkezdek családállítónak képződni.
Ismét egy ismerős-ismeretlen hely.
Bammm. Ez a dolgom.
Újra templomi elvonulás. Egyre jobban emlékezem.
De mintha a lelkemet nem tudná beérni a személyiségem.
A lelkem ott, Bogi még itt. Bamm.
Túltolom. Térítek.
Aztán megégetem magam, abbahagyom.
Ismét elvonulás.
Keresem benne: hol van a nő?
A templomban lázadok, túlkompenzálok, a szenvedélyes nőt akarom mutatni, aki bennem él.
Kint a hegyi – barlangi szerzetest élem, aki szintén bennem él.
Ismét egy paradoxon.
Bamm. Mindfuck.
Most akkor milyen sztereotípia ez?! Ki vagyok én, mi vagyok én?
És egyáltalán: hogy jövök én ehhez?
Kitartok, kérdezek, elbotlom, felállok, hiszek, merek.
Évekig megyek ezzel a belső ellentmondással: a terap, a szenvedélyes Shakira és a hegyi-barlangi szerzetes, a “tanító”; “a kopasz bácsi” és a “piros ruhás nő”. Hogyan jönnek egymáshoz ezek?
De mindenki tanító.
Bamm.
És hol az anya? Vagyok-e anya? Vagy mindig anya vagyok, vagy soha sem?
Anyából tartom a sérült, félmosolyú belső gyermekem.
Gyógyulok.
Gyakorlok.
Ébredek.
Aztán egyszercsak összeolvadni kezd mindez.
Egyszercsak egyre több ellentmondásos belső részem kezd eggyéválni…
És a belső Shakira, a belső hegyi ember és a belső anya egy… Mindegyik, és egyiksem…
Mind-egy.
Középen.
Bamm.
Mostanra segítő vagyok. Úton, veled. Ez a dolgom…
Az anya tartja a csoportot, a tanító tartja a gyakorlást. A felnőtt tartja a gyermeket.
De mi tartja a felnőttet, mi tartja meg az Anyát?
“Mi ez?”
Nem tudom.
És már nem is akarom.. És nem is akarom mindenkinek… Vagy, hogy én bármit is…
Nem rólam szól.
De közben értem is van.
Bamm.
Egyet szeretnék: látni, hogy kinek miben segíthetek? (Beleértve magamat is.) És a megfelelő helyen, a helyes eszközt elővenni ehhez.
“Legyen az enyém Avalókitésvara összes eszköze, mellyel megszabadít minden lényt a szenvedéstől.”
De nem hangosan, már nem hangosan…
És, ha ébredek és segíthetek neked ébredni, akkor az nekem épp elég.
És, ha éppen a zen gyakorlat, ami téged is hív, akkor gyere velünk gyakorolni. 🙏
Várunk szeretettel! 🙏
Végtelen ölelés,
Bogi
Ui.: A kép a nagy női elvonuláson készült, a közös zen gyakorlás előtt, ahol 50 nő tapasztalta a közös csendet. 🙏🪷
Fotó: Dorina László