Nőként, ahogyan a férfiakhoz állunk, ahogy a férfihoz kapcsolódunk, az mindig a belső férfi archetípus és ezáltal legfőképpen az apa függvénye. Mint bent, úgy kint.
A bennünk élő férfi archetípus váz azonban – mely eredetileg üres – aszerint “töltődik meg”, hogy az egyéni, páros, családi és csoportos karmánknak megfelelően milyen nemzetet, családrendszert, szülőpárost, apát választunk. Abba a sormintába passzol ugyanis minden eddigi ok-okozatiságunk: azaz minden eddigi földi-emberei tettünk, érzésünk, gondolatunk, beszédünk következménye az, ahova születünk.
Én magam, akinek az egyik nagy ellentmondásom a “hegyi lét vagy család élet, azaz a tanítás szerzetesi formában, vagy az anyaság” volt, olyan családot választottam, amibe ez passzolt… Mind anyai, mind apai transzgenerációs mintákban fellelhetők ennek a belső ellentmondásnak/küzdelemnek a motívumai.
Ennek része volt például az, hogy sokan “áldozták fel magánéletüket” a közösség szolgálatában. Sok nő maradt egyedül, gyermek nélkül… Apai ágon azonban van olyan nő, akinek még 40 évesen is született gyermeke, pedig akkoriban ez már későinek számított. Ő pedig “nagy anya” volt. A vagy-vagy fellelhető tehát a családi sormintában…
Mindig mondom: sormintát választunk, de mindig ott a lehetőség a nyílásra, és arra, hogy új mintát szőjünk. Csak _figyelni_, ébredni kell.
Most apai ágon, a nagyszülői házban töltöttem néhány napot, Hegykőn.
Az illatok, a fények, az érzetek… Ott volt bennük minden. Minden bánat és minden öröm könnye.
Leborultam a felmenőim előtt. Mamim útja előtt, aki elvesztette a nagy szerelmét és utána elvágyódott; dédapám előtt, aki a háborúban sok emberért felelt, és akinek átszőtte az életét a halál, az “emberek halálba” kísérése. Akit ez a teher magányossá tett. És mindannyiuk előtt, aki valamilyen módon egyedül harcolt, vagy a közösség szolgálatába állította az életét. És ehhez fel kellett áldoznia a sajátját.
Sokáig nem értettem, hogyan passzolok én bele az apai ágba. Sokkal árnyékosabbnak is láttam, mint az anyait. Nem tudott olyan közeli kapcsolat lenni a nagyszülőkkel sem. Aztán ráláttam, miért ide társulok. Merthogy egy-egy transzgenerációs minta nem “öröklés”.
Hanem társulás.
A kérdés inkább az, mersz-e kilépni, ránézni: neked mi a dolgod vele; és tisztítani a családi karmát, gyógyítani a sebeket, új fonalat fonni.
Ma már látom: a közösség szolgálata és a család között nem kell választani. És a másokért vállalt felelősség nem kell, hogy az élet és a halál “terhe” legyen.
Látom, milyen fontos az árnyékból kihozni olyan részeidet, melyek nem a megfelelő harcba vittek, elfogadni, beölelni. Ez segít, hogy ne kívül legyen háború, hanem belül egy olyan küzdelem, ami az ébredés felé visz. Lehet másképpen küzdeni. És lehet az életet választani.
“Tisztelem az utatokat minden szenvedésével együtt.
Tőletek jön az élet felém, és én ezért hálával leborulok.
Ti vagytok a nagyok, s én vagyok a kicsi.
Titeket választottalak.
És ezzel együtt a tisztulást, gyógyulást választom.
Ami már nem szolgál, azt most lerakom.
Ami nem hozzám tartozik, szeretettel visszaadom.
Köszönöm. Szeretlek Titeket.”
🙏🤍