🪷🌹Mostanában sokat beszélgetek útitársaimmal arról, hogy milyen a terápia és a spiritualitás kapcsolata. Kell-e mindenkinek önismeret a meditáció mellé? Vagy kell-e egyáltalán mindenkinek meditálni?!
Alább néhány tapasztalati gondolatom erről, mely nincs szakirodalommal alátámasztva, pusztán az én tapasztalatom. Tehát szűrő van rajta, és saját megfogalmazás. És most csak egy bizonyos kontextusból vizsgálom.
🕉️Én azt tapasztalom, hogy a két út valójában mélyen összekapcsolódik, mert egy irányba mutat. És bizonyos pontokon egyik a másik nélkül könnyen elakadhat.
Amikor a zenben azt mondjuk, hogy van tér arra, hogy tapasztalj valamit, ami egy nem-mozduló helyről mindent lát, azt sokféleképpen lehet megélni.
Azt szoktuk mondani, hogy az állandóan változó szerepeid, gondolataid, érzéseid mögött megtapasztalható egy olyan tudatosság/hely, amely mindezt látja, de nem mozdul, és nem azonosul be semmivel.
🌄Amennyiben a meditációs praxist nem előzi meg megfelelő önismereti munka, és az adott illetőnek feldolgozatlan traumája van és/vagy hajlamos a disszociációra, előfordulhat, hogy egy disszociatív élményt magas spirituális tapasztalásként értelmez.
A disszociáció bizonyos formái énvédelmi mechanizmusként is működhetnek, amelyekkel a pszichénk a túlterhelő, nehezen elviselhető élményektől véd bennünket. Amíg nem tudatosítjuk egyre jobban e működésünket, tudattalanul.
Az én megfogalmazásom erre az, hogy a megküzdés egy nehéz helyzettel úgy történik ilyenkor, hogy azzal védem magam, hogy leválasztom magamat az érzéseimtől, gondolataimtól, testi érzeteimtől.
Ergo kicsekkolok.
És ezt az élményt akár úgy is meg lehet élni, mint egy helyet, ahonnan nem mozdulok, és mindent látok.
✋Csakhogy lehet, hogy valójában éppen az történik, hogy elveszítem a kapcsolódást a testemmel, az érzéseimmel, a jelen pillanattal.
Sőt, ezt akár valamiféle magasztos lebegésként is megélhetem.
🕉️A meditációban azonban nem ezt keressük. Nem is keresünk semmi “magasztosat”.
Hogyan fogalmaznám meg azt, ami egy bizonyos szempontból a meditáció lényege?
Úgy, hogy megtapasztalhatok egy olyan tudatosságot/helyet/valamit, amely látja az összes rétegemet, tudatállapotomat, szerepemet, érzésemet, gondolatomat, miközben mindezekkel nem azonosul be.
És ez a tapasztalás nem a testtől, az érzésektől vagy az élettől való eltávolodás, hanem éppen ellenkezőleg: egyre teljesebb jelenlét mindazzal, ami van.
Nagyon is belülről történik. Ha úgy tetszik, a legmélyebb belső tapasztalati mag-unkból.
És ez nem egyenlő valamiféle „magaslati” állapottal.
🐉Én többek között azért is választottam a zent, mert a résnyire nyitott szemmel végzett meditáció és a folyamatos “földelő” testtudatosság számomra nagyon támogatják a jelenlétet. Ergo kevésbé van esélyem kicsekkolni.
Az idegrendszer számára is másfajta tapasztalás lehet ez, mint a megszokott automatikus működések, útvonalak.
Ugyanakkor természetesen a zen gyakorlás sem jelent garanciát arra, hogy valaki nem disszociál.
🤍De hogy ha valakin azt látom, hogy mély traumája van, és erősen disszociál, annak javaslom-e az intenzív zen meditációt?
A válasz: nem.
Legalábbis nem automatikusan. Amíg nincs elegendő énerő, belső stabilitás és biztonság, addig én elsősorban ezek megerősítését tartom fontosnak.
És ez mindenkinél egyedi folyamat, hogy mikor érünk oda. Nem minden trauma jelent akadályt a meditációban, és nem minden meditációs forma ugyanolyan hatású.
És hogy egyébként mindenkinek javaslom-e a megszabadulás irányú meditáció valamelyik, számára igaz fajtáját az önismeret mellett, egy ponton túl?
Hell yess!
🌄És hogy mindenkinek javaslom-e a meditáció mellett a mély önismeretet? Egy bizonyos pontig intenzívebben, majd periodikusan újra és újra, amikor az élet és a gyakorlás újabb rétegeket hoz felszínre?
Hell yess!
Igen és igen.
Lehessen, ami van. Meg aminek lennie kell.🙂
Egyenesen előre! – mondja Szung Szán zen mester.🙂
🫂🤍🙏
