Rózsa nyílik a kertben.
Neki könnyű – gondolja a többi virág.
A szenvedély, a szerelem – övé a világ!
Gyökeréből mégis fájdalmas dalát dúdolja.
Mert azt senki nem látja, milyen nehéz volt az útja.
Hogy mennyi vér és verejték,
Mennyi áldozat szegte szárát.
Hogy hányan címkézték meg,
Hányan tépték meg virágát.
Egyetlen társa: a végtelen lényege.
A lótusz volt mindig az ő szövetségese.
Nem mozdulva látta a rózsa táncát;
Lényegéből építette fel legszebb virágát.
Gyökerei a föld legmélyéig érnek,
Vörös mélységei a világról mesélnek.
Felfelé nyúlik minden szirma,
Tiszta és segítő összes szándéka.
De ha marketingnek nézed, azzá válik,
Hiszen a tükre annak, ami benned létezik.
Valentin nap; vagy női szövetség;
Krisztusi tanítás; végtelen vörösség…
Ki minek gondolja, az lesz annak;
S aki nem locsolja, annak elhervadnak.
Nem tudják, hogy ragyogása
Nem magától nyílik.
Alázatos munkája az, mi beérik.
Története hosszú, de mégis: csak az, ami.
Egy virág, melynek gyökerét a szeretet öntözi.
És a végtelen lótusz egy vörös tánca;
Vagy csak a kertnek egy szimpla virága.
Amit, ha az illúzió fátyla mögül látsz,
Rájössz, hogy minden ítélet mögött-
Te magad állsz.
Mert a rózsa szirma vörös.
A nap pedig Keleten kel.
És ahogyan öntözöd,
Úgy virágzik,
És úgy múlik majd el.