Tavasz-nyár-ősz-tél;
Újra és újra felkérdez a nyugat.
Mint a rózsa, amit mindig vágnak,
Mert a Valentin napja hívogat.
Micsoda kép – vörös és fekete,
Harcos amazon vagy barlangi remete.
Messze hívó nagy folyó,
Melynek végtelen a medre.
Mindegyik színes, és mind egy ruha,
Akár a szoknya, akár a kasa.
Mindez nem lényeg – már látja,
A tavasz az ő ruhája.
Melyben a tél a mélység,
És az ősz hullajtja el
A nyár elejét, és végét.
Mind-egy. Már nincs kérdés.
Inkább nő a Buddha kertjében,
Hol a madár se látja,
Mint ragyog a kirakatban,
Mint a város nagy sztárja.
Csend van.
A kertben egy madár dalol.
Lassan egy arc a rózsa fölé hajol.
És nem kérdi merre visz az útja,
Csak megszagolja újra és újra,
Nem sürgeti, nem tépi, nem akar –
Csak jelen van, szemléli, vele van.
Tudja, hogy a kert legszebb része.
Nem rejti és nem is mutatja,
Csak látja, öleli, halkan szagolja.
És ahogyan lép, a rózsa mögött,
Lótusz nyílik a kertben.
Nem látja senki, csak csendem,
Hangtalan áll a jelenben.
Egy lépéssel a virágok mögött,
Az ég alatt és föld fölött.
És a rózsa tőle indul,
És hozzá érkezik.
Egy kertben, hol a virágot
Az esők öntözik.
És nem várja már a nyári napot,
Sem a téli hangulatot.
Döntötte már, hogy inkább szolgál.
Mintsem királynő lesz a pokol tornácán.
És ekkor kisütött a nap,
És felkelt a Hold.
És a tájban végre:
Béke honolt.
Mert csak így nyílhat ki benne:
A végtelen szabadság.