Mit láttál?
Kérdezte a tanító.
Árnyékot, sötétet, dühöt, szégyent.
Szárnyammal csapdosva sötét éjet.
Mit hallottál?
Kérdezte.
Fülemben kavargó sűrítményeket.
Szólt a harag, árulás, bűntudat, kétely.
Bennem élő mély, sötét részek.
Félelmetes sárkány, üvöltő oroszlán.
Mélyben úszó szörnyek, gonosz boszorkány.
Megálltam.
Csend lett.
Valahol sok év küzdelme ez,
Ahol az idő valójában illúzió,
és pont ezért egy hatalmas tanító.
Mert azt hiszed, hogy van.
Hogy majd egyszer odaúszol,
Majd egyszer meg mered látni,
Majd egyszer, mindig majd egyszer…
Hát cseréld le a majd-ot most-ra.
Most; és csak egyszer.
Választani egy irányt és azt tartani,
És a mederben szabadon úszkálni.
Mert valójában ott van: a között.
Meghalva élni, élve meghalni.
Semmihez sem ragaszkodni,
Hagyni menni, menni áramolni.
–
Most üres csend a fülemben.
Gomolygó karma-csomagból,
Csak egyetlen megmaradt szál lifeg.
Felkérdez a ma: ki voltál, s ki vagy?
Akarod-e megmutatni valódi arcodat?
Hiszed-e, hogy, ami vagy: létezhet?
Mert az emberek folyton kérdezik:
Ki vagyok? Mi lehet ez?
Ki ez a test-lélek-tudat egység,
Mi ez a hármas konstelláció,
Mely összeállt erre a játékra?
Mert, ha nem mersz a szakadék szélén állva, újra és újra meghalni,
És meghallani, hogy nincs mit elérni…
Akkor folyton csak akarni fogsz.
És nem látod meg, hogy nincsen más,
Csak az itt és most.
Hát mit látsz most?
Kérdezi a tanító.
Fekete-fehér cicát,
Tojásos burritót.
–
És ma csak megállok majd a tűz mellett.
Meghajolok az elmúlt évek előtt.
Nem kérek, és nem akarok.
Ma egyetlen mozdulatot vállalok.
Hogy itt és most leborulok,
És hálát adok:
Eredeti fényemért.