Ezt egy templomban írtam Rómában, miután pisztáciás fagyit ettem.
Szeretettel, Neked. 🙏💗
ISTEN ÉS PISZTÁCIA
Megkérdeztem Istent
(Ki benned s bennem, mindenhol):
lehet-e oké, ami van –
hogy nem pont úgy csinálom,
és nem pont azt,
ahogy a nagy könyvben.
Nem válaszolt.
S mindeközben:
megnyugodtam.
Szeretek lenni azzal,
ami van.
Mélyen érezni,
random pillanatot megkönnyezni.
Fordítva felvenni a zoknimat,
hagyni elázni az arcomat,
szenvedélyesen enni a pizzát.
Nevetve megviccelni egy embert,
pisztáciával meghekkelni a rendszert.
Egy kis utcában eltévedni,
táncolva, chacházva sétálni,
hangosan nevetni,
hosszan elmerengni.
És ezekkel együtt törekedni,
tisztán jelen lenni.
⸻
Oké-e, ha nem vagyok „okélány”?
Annyiszor kérdeztem ezt.
Sosemvolt simára-vasalt blúzom mellett
sosem volt vonalzó-egyenesem.
De amikor az Égre helyeztem tekintetem,
a szívem megnyílt.
Amikor lehullott az első hó,
lábadat betakartam.
S mily egyszerű dolgoknak
örültem oly boldogan.
Nem kívánok most mást,
mint egyszerű életet.
Ha nem is vagyok oké,
láthassam való lényemet, s lényedet,
Meg azt, ami van.
Tudjak szeretni végtelenül,
az itt és mostban időtlenül időzni.
És csak keveset szólni,
helyesen cselekedni,
pont annyit, amennyit kell,
hogy segíthessek –
lényemmel, jelenlétemmel.
Melyet pillanatról-pillanatra,
Átragyog a végtelen.
⸻
Oké vagy nem oké,
mit bánom én…
A szívem megnyitom
az Élet felé.
És tudatomat kitárom a végtelennek,
kezemből kezébe ajánlom lelkemet.
Miközben a pisztáciás blúzom,
szoknyámmal nevetve táncot jár.
A hokedli lassan csücsül az ablakomon,
és tejáztatta majszoljuk a mákosgubát,
középről megkezdve a kakaóscsigát.
A lelkem mélysége pedig óceán,
néha versekben, barlangban,
virágban, várva vár.
Mert ez úgysem elmondható.
Csak tapasztalható.
Ölellek én nevetve
nyáron, télen, tavaszon,
a lehulló, friss avaron,
ami pont olyan színű,
amilyennek meghagyom;
Az Élet zabolátlan,
mégis sima,
bölcs és öreg tenyerén.
Mert ekkor nyílik minden.
Mert ekkor virágzik az egész világ.
Mert ekkor Isten
Mindenen átragyog.
