– a teljesség igénye nélkül 🙏-
Ma reggel leültem, és egyszercsak pötyögni kezdett az ujjam a telefonon.
A bántalmazásról kezdtem el írni.
Nem szoktam titkolni: én magam is bántalmazásból jövök, és annak sokféle formáját tapasztaltam meg.
Ami sokkolni szokott még mindig, hogy mennyire nem vesszük észre; hogy mennyire hozzászoktunk; és, hogy mennyire elmegyünk mellette.
Mert megszoktuk.
Y generációsként egy “átmeneti” nemzedék tagja vagyok. Akik minket neveltek, még a megszokott pofonokból jönnek: “csak néha pofozott fel az apám/anyám”; “olykor kaptunk körmöst az iskolában, nem nagy ügy” – és hasonló mondatok.
Először is: nagy ügy. Egyetlen pofon is nagy ügy, és nem oké.
Odabent egy belső gyermek, egy “kicsi kicsi” azóta is szorong és retteg. És ha erre a valóságra kicsit is hajazó dolog történik tettekben vagy szavakban felnőtt korban, akkor kicsiből reagálunk.
Az a “kicsi kicsi” ott bent még jobban szorong, megbújik, és beindulnak a tudattalan önvédelmi mechanizmusok. Egy “nagyobb kicsi”, aki őt védi, dühöng. Vagy egy olyan kicsi részünk reagál, aki inkább kicsekkol a valóságból. És így nem vagyunk jelen, és nem is élünk stb..
A bántalmazásnak rengeteg formája van: a szavak, egy-egy megjegyzés ugyanakkorát ütnek.
A megalázás bármilyen formája; és a minősítő kommunikáció is bántalmazás!
Ezeket sokszor észre sem vesszük, mert annyira megszoktuk – “ismerős hamis biztonság”.
Éltem nárcisztikus bántalmazó kapcsolatban, személyiségzavaros emberrel. Erről már írtam, valószínűleg még fogok is.
Egy nárcisztikus személyiségzavaros embernél -fontos kiemelni, hogy ne dobálózzunk ezzel a címkével- ott belül egy szorongó gyermek van.
Lehet például, hogy gyerekkorában abszolút nem voltak jelen a szülei semmilyen szinten, és bármilyen rosszul hangzik is: nem tanulta meg, hogyan kell szeretni.
Így különböző mintákból, másolással felépít magának egy álarcot, egy olyan személyiséget, ami lenyűgöző, kifelé lehengerlő. És így csodálatot vált ki mindenkiből. Ezekből a visszajelzésekből tud túlélni.
Azonban az a szorongó kisgyermek odabent végtelenül magányos.
És ott akkora a fájdalom, hogy oda “beszakadni”, azzal szembenézni szinte lehetetlen, nem túlélhető.
Így tehát minden energiával fent kell tartani az álarcot.
Az álarc pedig attól (is) tud fényes lenni, hogy aki ott van mellette közel, őt szépen lassan, -tudattalan stratégiával- pusztítja el.
A “mézesmadzag” időszak után, először egy-egy apró megjegyzés, kontroll, egy-egy bántó szó, aztán már több mondat, majd a bántalmazott fél alól kicsúszik a valóság.
Ez egy nagyon nehéz hely, és kijönni is nehéz belőle.🙏
Egy ponton fontos felismerni, meglátni, hogy mi élteti bennünk ezt a dinamikát, és aztán magunkkal is szembenézni, gyógyulni, felnőni, tisztulni, ébredni.🤍
Megtaláltam ezt a rövidfilmet, ami ennek szemléltetésére született.
Nálad hol kezdődik a bántalmazás? Hol állítod meg a filmet? Hol a határ?
Egyetlen bántó, minősítő mondat, vagy határátlépés sem oké. Semmilyen kapcsolódásban, semmilyen kontextusban.🙏
Szeretettel,
Bogi