Az alábbi “keleti” történetet küldöm most ehhez, szeretettel.
Később írok, “nyugati oldalról” is. 🙏 🤍🪷
Amikor Milarepa mély meditációs gyakorlásában élt, egyedül lakott egy kis sziklás barlangban.
Egy nap, miután a hegyekben barangolva élelmet gyűjtött, visszatért, és azt találta, hogy a barlangját démonok lepték el. Undorítóak, rémisztőek voltak — mindenhol guggoltak, morogtak, és kinevették őt.
Először Milarepa megpróbálta tanítani őket a Dharmára. Nyugodtan leült, és az állandótlanságról, az ürességről, az együttérzésről beszélt nekik.
De a démonok csak még hangosabban nevettek, gúnyolták őt.
Ezután Milarepa dühös lett. Rájuk kiáltott, követelte, hogy távozzanak. Megpróbálta elijeszteni őket. De minél inkább harcolt ellenük, a démonok annál szilárdabbá és erősebbé váltak, mintha a félelméből és haragjából táplálkoztak volna.
Rájött, hogy minden próbálkozása hasztalan. Megállt, és visszaemlékezett gyakorlása valódi lényegére — hogy ne harcoljon a jelenségekkel, ne kapaszkodjon a félelembe vagy a büszkeségbe. Meglágyult. Leült, és gyengéden így szólt: „Elfogadlak benneteket. Maradhattok, ha akartok. Ez a barlang mindannyiunk számára elég nagy.”
Ahogy ezt kimondta, sok démon azonnal eltűnt, mint amikor a reggeli napfény eloszlatja a ködöt.
Ám egy démon maradt. A legnagyobb, a legfélelmetesebb, vértől csöpögő szájjal, mintha egészben akarná felfalni Milarepát.
Milarepa mély félelmet érzett feltörni magában — de nem futott el. Ehelyett egyenesen a démon felé ment. Mélyen meghajolt, és a fejét a démon szájába helyezte, teljesen felajánlva önmagát. Így szólt: „Ha meg akarsz enni, egyél meg.”
Abban a pillanatban, amikor teljesen megadta magát, ellenállás és félelem nélkül, az utolsó démon is semmivé vált.