Az van, ami.
Az élet maga.
Nincsen a szónak magasztosa.
Nem ígér, nem áltat.
Ha mersz zuhanni,
Szárnyaid kitártad.
A könny áramlása,
A szív dobbanása.
Kapcsolódás lélektől-lélekig.
Tánccipők az elkopásig.
Éneklés a horizontig.
Hétköznapi pillanat.
Itt és most a tiszta tudat.
Igazi ölelés.
Esőben nevetés.
A valóság tapasztalása,
Az igazság tisztán-látása.
Tavinövény a napfényben.
Konyharuha a kerti széken.
A kormány mögött mindig ébren,
Egy almába harapni a hajnali vidéken.
Lehúzni a fáradt sícipőt.
Fölédnyújtani az esernyőt.
Egy gyermek kacaja,
Ahogyan megölel a nagymama.
Nincsen magasztos szó,
Lilaköd nem leli számat.
Az Életet választom,
De nincs elnyomva a bánat.
Átélem, átégetem.
Érzem, és nem megértem.
A hullámot nem megtagadom.
Tengelyből a szörföt megragadom.
A Hold és a Nap világítja arcomat,
A levegővétel miatt csoda a pillanat.
Az van, ami. Átlélegzem.
Lelkem igazsága dobog bennem.
Nem mutatok mást, nem is követelek.
Érzem az illatokat, az ételeket.
Középről szemlélem a jelenségeket.
Újra és újra a kérdés: mi ez?
Nem tudható, csak tapasztalható.
Az asztalon piros alma,
A kezemben bögre kakaó.
Két lábbal a földön járok,
Őszinte vagyok.
Magamnak nem hazudok.
Itt vagyok, látok, nem elszállok.
Ölelem a fàt, és minden részemet.
Engedem a könnyeket, nevetéseket.
A kockás abrosz kicsit fakó,
Nem létezik tökéletes tangó.
Bent – csend, másokért és magamért.
Egy igaz pillanat, egy igaz életért.
Lélegzem, élek, ember vagyok.
Sem kevesebbet, sem többet nem akarok.