Elindulok. Szó nem leli számat.
Lépéseim mögött egy csomó bánat.
De valójában mindből lótusz nő.
Mert végtelen a tér és az idő.
Amit akkor hallok, mostani üzenet.
Amit most üzenek, már akkor hallani.
Földi tangó – senki sem érti.
De ha mered nem tudni,
És egy hatalmasat ugrani,
Valahol a legmélyebb ponton,
Mégis körbeér.
Szárnyad útra kél,
És, ahogy piros cipőd csettint,
Végül hazaérsz.
Egy helyre, ahol eredeti fényed a lámpa.
Egy helyre, ahonnan a gyermek nem árva.
Egy helyre, ahol megvívott csatáid,
Mint a sícipő, mikor a nap végén lehúzod –
Nem fájva, jólesően tartják lábnyomod.
Hazaérsz egy helyre, ahonnan az árnyékod
Már nem üldöz, látva fekszik a karodban.
Mindez egy pillanat – a te MAGodban.
Itt és most ölelem a magányos kislányt,
aki voltam.
Ölelem a nőt, aki tűzön-vízen átment.
Ölelem a nőt, ki a sziklákon átkelt.
De a szíve mindig nyitva maradt.
Bátran, fáradhatatlanul haladt,
És mindig hitte a végtelent.
Valamit, mely nem is tudható.
De ahogy levegőt veszel, tapasztalható.
Hogy az élet maga egy csoda.
Hogy ami a lényeg, az nem mozdul.
Hogy üres kézzel jössz, és úgy is távozol.
De az érintésnek, amit adtál,
nyoma lesz a lelken.
A szó, amit a másikhoz szóltál,
Lenyomatként ott lesz.
Hogy tudtál-e szívből szeretni;
Valódi öleléseket adni;
Tudtál-e lenni bástya annak, aki küzdött;
Tudtad-e magadat tartani,
amikor az egód küzdött;
Maradtál-e hű a lelked igazához;
Szagoltál-e a réten friss virágot;
Belenéztél-e igazán a másik szemébe;
Ugrottál-e maszk nélkül a hétköznapok tengerébe;
Mertél-e zuhanni, repülni, mélyet, magasat,
Hogy aztán megtaláld az arany középutat?
Mertél-e meghalni, hogy újjászüless?
Kérdés csak egy van:
valójában
Mi ez?
Szó nem leli számat.
Csak egy mozdulat jön.
Mindabból, ami nem mozduló.
Lélegzem.
Élek.
A fákon itt és most: hótakaró.