A tél lassan múlt el.
Ragaszkodott a városhoz.
Egy új virág nyílott,
De még egy helyben toporgott.
Döntés előtt állt.
Keleti szelek fújtak,
Nehezek, súlyosak voltak.
Nyugatról idegen, furcsa zaj:
Mit egy ilyen virág nehezen hall.
Ha kinyílik, mint a szél,
Tövis és csalán állhatja útját.
És az útnak részei éppúgy a vörös rózsák,
Hiszen gyökerében most velük találkozik.
Mint rút kiskacsa, ki látszólag sehova sem tartozik.
A tél lassan múlt el.
Még hó födte a hegyet.
A kisvirág csak várta és várta,
A tiszta kék eget.
Megmutathatja-e valódi szirmait,
Lehet-e igazán az, aki.
A víz partján egy hegedűművész játszott,
A hangból születő csend mindent kimosott.
Elhalkult a tér. A zajból csak a jel hallatszott.
A nap lassan kisütött, és egy sávban utat mutatott.
Csak egyenesen előre – szólt a hegy.
Vigyázok rád – suttogott az erdő.
És a Hold karon fogott egy fénylő csillagot.
A kis virág így csendben, a hó alatt nyílni kezdett.
De a hóvirágnak ez nem tetszett.
Többé mégsem állt meg.
Tudta, hogy szándéka tiszta és helyes.
Így az útjában nem kételkedett.
És jött a csend, és a hegy nem-mozdult.
Az erdő fáiból a bölcsesség hangzott.
És a virág porai tova szálltak.
Majd szépen-lassan: tavasszá váltak.