Kétségem elmúlt,
Kérdésem nem fáj.
Kezemből üres füzet,
Sorok között keresi magát.
Megpihen a fotel az asztal mellett,
Vakon követett ablak
Zárja be nem titkolt otthonát.
S mint, aki halkan fúj harsonát,
A feje tetejére áll a világ.
Nincs a miért, és nincs a ki-más,
Egyszerűen minden egy helyre fut.
Az ebédlőasztal reggel kér vacsorát,
A virágágyás megitatja könnyedet.
A falióra visszafelé olvassa könyvedet,
És kávéillat lengi be a napvég alkonyát.
–
Ekkor felébredsz.
Arcod elé helyezed remegő kezedet,
és vársz.
Ami eddig biztos volt, többé nincs.
Ami lehetetlennek tűnt, az megmarad.
Mint egy sebtapasz,
Önképeidben távozik
A képzelt valóság.
És ami van,
Csak teszi a dolgát.
Mert ebben a rendben
van egy hely.
Ha ezt megleled,
az órád elindul és megáll.
Ha van miért és kiért,
többé nem kísért a halál.
Az élet maga, ami vagy.
A szeretet rakja össze pontjaid.
És az asztal a négy lábán most megáll.
A füzetben elölről kezdődnek a sorok.
Az ablak kinyílik reggel,
Két lábán áll a világ,
és egyenesen forog.
Egy madár száll le a párkányra.
Dalát csak a lélek hallja meg,
Feje felett az ég kék,
lába alatt zöld a fű.
És egy nő locsolja virágát,
Az arcán simítja hulló könnyeit.
A polcokon rend és tisztaság:
Hosszasan porolta a világ könyveit,
–
És amikor eljött az ideje,
elcsendesedett.
A téli hó ekkor puhán megérkezett,
És mindenki csak úgy
egyszerűen és tisztán:
Tette a dolgát.
És a dolgok mögött egy új ösvényen
Tapasztalni kezdte a Lényeget.
A teáskancsó most a tűzhelyen hever.
Az ember lassan
életre kelti otthonát,
Ahogyan a naptárban
cserélgetjük az éveket.
És a nő ebben a csendben
leli meg valódi otthonát.
Hogy aztán a sorok mögött,
a sorokká váljon.