Hegy volt, szikla lett.
Meg akartam mászni.
Mint mikor az aranyérmet megfogod.
Akartam, kértem. Ketté-roppantott.
A földön feküdt egy részem,
Haláltusát vívott.
Újraélesztve kértem,
Másszon jobbat, másszon bajnokot.
Aki fentről húzta, már nem látott.
Aki lentről vigyázott,
Tartotta a tiszta szándékot.
Kötélhúzás ez, melyben nincs idő.
Vágy, ragaszkodás – a csomó rajta volt.
A szabadság illúziója, mely a fejben zakatolt.
És a mélységben egy kislány kiáltott.
Egy nő, egy ember.
És középen: nem-mozduló.
Rajta az újabb és újabb hegytakaró.
Halál, élesztés, levegő.
És az égből újra és újra kitörő –
aztán ismét szakadás.
Majd egyszercsak csend.
Aki mindig mászott, lassan elmúlik.
Egy gyász, mely a helyét átveszi.
Elfogadás, áramlás, nem-akarat.
Látom már, hogy a sas nem falhat fel
Egy daloló kismadarat.
A hegy sziklás oldalát megkerülve,
Egy barlanghoz érek.
Körötte csend, lassú léptek.
És egy szó íródik a lelkemből:
Türelem.
Majd az alázat, mint puha gyep,
Lassan talpam alá kerül.
És megszólal egy hang,
Ott legbelül:
Nincsen kötél, nincsen hegy.
Nincsen odafent és odalent.
Ez az egy pillanat, amid van.
És a tisztán látás, mellyel
Ebben evezel.
–
A hegy sziklái alatt,
Most egy holttest hever.
Betakarom, míg új formát önt.
Ahogyan bennem a hegy –
Másfajta alakot ölt.
És hagyom, hogy egy új szárny,
A barlangban,
csendben kinője magát.
Kívül lágy, belül erős tollak,
melyek lassan pallérozódnak.
Ha túl hamar nyúlsz hozzá,
Törve darabokra hullnak.
Az irányvétel, amim van.
Több nem mutatkozik.
A zuhanáshoz,
mely a vízbe ér,
A lelkem újra készülődik.
Múlik, alakul, formálódik, vedlik.
Hagyom.
A csend most a dallamom.
Közben a hangok egyre-
Táncot szülnek lábamban.
Rumbára, chachára,
még enyhén fáradtan,
De lassan és lágyan elindul:
Valami új.
És ahogyan a fa a folyó mellett
Csendben dalol –
Úgy tanúm az Úton az: Egy.
Ami mindeközben, nem jön,
és nem is megy.
Tanúm az Út,
Tanúm a táj.
Csendem:
Az egy.
Az egy,
ami nem-mozdul.